Hatvanegy éve jelent meg Soó Rezső forrásértékű tanulmánya a sztyepek, erdős-sztyepek jellemzőiről

KRÓNIKA

     Soó 1949-ben, a nagyközönség számára először fogalmazta meg a sztyepek, erdős-sztyepek kialakulásával, megjelenési formáival kapcsolatos gondolatait. Ez az „Ukrán sztyep, magyar puszta” címen megjelent (ma már nehezen hozzáférhető) írása (Tudomány és Technika 1, 404 - 411) igazi gyöngyszem, amely 60 év múltán is élvezetes olvasmány.

    Az évforduló kapcsán arra gondoltunk, hogy lapunk olvasóinak is érdemes megismerni, vagy újra olvasni ezt a kiváló tanulmányt, amely olyan alapvető florisztikai- és chorológiai (elterjedési) adatokat tartalmaz, melyek sokat mesélnek a múltról és szólnak a jelenhez is. Terjedelmi korlát miatt sajnos nincs mód az írás teljes egészében való közreadására. Az alábbiakban a legjellemzőbbnek tekinthető részeit mutatjuk be, az eredeti nevezéktan megtartásával.

 

Sztyepek, erdős-sztyepek

 
  „Alföldünk utolsó természetes képe az erdőkkel, lápokkal, mocsarakkal, kisebb lösz- és homokfoltokkal tarkított táj az erdőspuszta, amelyet a történelmi idők során rétekben, legelőkben gazdag föld váltott fel, majd a török hódoltság után az elnéptelenedett és leromlott pusztának képét mutatja. Az Alföld évszázadokon át pásztornépek otthona volt, a kelta, szarmata törzsektől kezdve, ezeknek édesfüvű legelőkre és dús rétekre volt szükségük, sőt  az erdők léte mint búvóhely és vadászterület is kedvező volt számukra. A magyarok vándorútja is leginkább az erdős-sztyep területeken vezetett át az Ural keleti lábánál fekvő őshazából a Kubánvidéken át a 3. 4. hazába, a Don s Dnyeper, illetve a Bug és Prut között, majd a Kárpát-medencébe. Az első történelmi pusztát kétségtelenül a népvándorlás alatt váltakozó pásztornépek uralma teremti meg (vö. Priscus rétor jelentése Attila korából).

   Az Alföld ma a maga egészében kultúrterület, de természeti viszonyai, éghajlata, ősi növénytakarója alapján a tölgyesek, közelebbről a száraz, inkább bázikus talajú pusztai erdők (Quercion pubescenti sessiliflorae csoport szövetkezetei, főleg a Quercetum roboris festucetosum) vagy az árnyas, kedvezőbb vízellátású zárt kevert erdők (Fraxino-Carpinion csoport, mint a gyertyános-tölgyes vagy a gyöngyvirágos Quercetum roboris convallarietosum) övébe tartozik. Éghajlata átmeneti jellegű, szemihumid, helyenként szemiarid, megfelel a dél-orosz erdős-sztyep öv klímajellegének, Kiev- Voronyezs- Kujbisev

Cskolov vonalán. A klímajelleget kifejező formulák, mint a Láng-féle esőfaktor (csapadékhőmérséklet), a Meyer-féle hányados (csapadék-telitettségi hiány), a klímadigrammok stb. mind e melett bizonyítanak. Az Alföldön nincs belső erdőhatár, mint az egyesek gondolták, a középső (500 mm-nél kevesebb évi csapadékú, alacsony esőfaktorú) területen is biztosítják a talajviszonyok a fatenyészetet. Az Alföld erdészeti problematikája kultúrtörténeti kérdés, ma pedig talajvíz kérdés: ha a talaj vízellátása kedvező, ha a fák gyökerei a talajvizet elérik és a talaj káros oldható sóktól (szóda és más alkáli-vegyületek) mentes, akkor az erdők egyaránt tenyészhetnek homokon és az egykori árterek lösz és alluviális talajain. A homoktalajok különösen alkalmasak a fatenyészetre, mert ezek szárazabb jellegű klímában nagyobb mélységben aránylag több nedvességet őriznek meg, mint az aszályban teljesen kiszáradó vályog vagy agyagtalajok. Ukrajna sztyepjeinek övébe is mélyen behatolnak a homoki erdei-fenyvesek. A homoki erdők kiirtásával a történelmi idők folyamán homokpuszták, sőt az erdőirtás folytán bekövetkezett talajvíz emelkedés következtében elmocsarasodott buckaközi mélyedésekben szódás talajok is keletkezhettek. Különben ezek a szerkezet nélküli szoloncsák-talajok valószínűleg korábbiak, először a „boreális” sztyep-
korszakban, amelynek éghajlata az alkálisók felhalmozódásának kedvezett, keletkezhettek. Egykori láperdők helyén erősen kilúgozott szolod-talajokat találunk, mint a későbbi „atlantikus” nedves klíma termékeit. A kötött oszlopos szerkezetű szolonyec- talajok az árterek mocsarainak és mocsárerdeinek helyén viszont újabb keletűek, ezeknek a szikes pusztáknak nagy része a közelmúlt ármentesítésével jött napfényre. Valódi feketeföld, csernoszjom-talaj ritka a Kárpát-medencében, még az Erdélyi Mezőséget is legnagyobbrészt degradált csernoszjom borítja, melyet korábban tévesen tartottak magyar talajkutatók valódi feketeföldnek. Az alföldi és dunántúli löszhátak, löszplatók, az egykori ősi sztyepek talaja sötötbarna, gazdag humusztartalmú (5-6 %), vastag termőrétegű mezőségi talaj. Elterjedtek a világosbarna mesterséges pusztai talajok, voltaképpen meszes degradált csernoszjom, 2-3 % humusztartalommal. A dunántúli löszön ma is sokfelé szálerdőket találunk, itt már a barnaföld uralkodik. Az egykori rétlápok helyén az elkorhadt tőzeg eltűnése után humuszos, kötött fekete szurokföldek vannak. Az erdőkkel vagy gyümölcsösökkel, szőlőkkel stb. megkötött homok talaja szerkezet-nélküli, laza, 2-3 % humusszal.

    A Szovjetunióban a sztyepvidék (beleértve az erdős-sztyep övet is) természeti vizonyairól, éghajlatáról, talajairól, növénytakarójáról gazdag irodalom áll rendelkezésre. Krilov a sztyepeket florisztikai-statisztikai alapon csoportosítja:


   I. 1. Erdős-sztyep öv: Sűrűgyepű rétsztyepek 100 %-os borítással, átlag 85 faj próbafelületenként, 40 %-ig sztyepelemek. Erdősülés 45-60 %, csernozjomszerű talajok.

  2. Kevert-gyepű rétsztyepek 80-90 %-os borítással, kb. 85 faj próbafelületenként, 60-80 % sztyepnövény. Erdősülés 20-45 %. Csernoszjom-talajok.

  3. Stipa-Festuca  sztyepek 60-80 % borítással, kb 70 faj próbafelületenként, 60-80 % sztyepnövény. Erdősülés 1-20 %. Déli csernoszjom-talajok.

  II. Erdőtlen-sztyep öv: Erdő nincs, a gyep borítása 40-60 %, átlag 45 faj próbánként, 80-99 %-ban sztyepnövények.

III. Félsivatagi öv: A gyep borítása 40 % alatt, átlag 25 faj próbafelületenként, kizárólag sztyepelemek.



   Az újabb kutatások általában csak az első két zónát sorozzák az erdős-sztyepek övébe. Keller (1916-1932) az árvalányhaj (Stipa) és pusztai csenkesz (Festuca sulcata) sztyepeket 3 zónára osztja; hasonló lényegében Aljohin (1925-1936) és Lavrenko (1933-1940) csoportosítása is.


   Az erdős-sztyep övben kevert összetételű, kétszikű, virágokban gazdag, széleslevelű füvekből álló sztyeprétek uralkodnak: Festuca sulcata, Koeleria gracilis, Stipa pennata, mellettük Phleum phleoides, Poa angustifolia, Agrostis tenuifolia; az északi nedvesebb variánsban még Festuca rubra, Alopecurus pratensis, Anthoxanthum odoratum, a mezofil középső típusban Avenastrum pubescens, a déli xerotherm variánsban fellép a Stipa stenophylla, S. dasyphilla és a S. capillata is. Az erdős-sztyep öv talaja degradált csernoszjom, olykor már podszol-jellegű, erdei általában tölgyesek (Quercus robur), amelyekbe szil, kőris, nyír, kislevelű hárs, mezei és platánlevelű juhar, vadkörte, vadalma és sok cserje keveredik,

összetételükben közel állnak a mi alföldi zárt, kevert tölgyeseinkhez. Homoktalajon – köves talajon, kopárokon, magas folyópartokon – erdei-fenyő-erdők uralkodnak.

   Érdekesek és változatosak az erdős-sztyep övek erdeinek és sztyeprétjeinek aszpektusai, az uralkodó és virágzó fajok váltakozása évszakok szerint. Az erdők tavaszi képében néhány
nálunk ismeretlen virágot is találunk (Scilla cernua, Tulipa sylvestris, Dentaria quinquefolia), egyébként a mi alföldi tölgyeseinkével megegyező erdőtípusokat (így a gyöngyvirág-salamonpecsét típust) és aszpektusokat látunk. Kelet felé különben az erdők összetétele, a kontinentalitás növekedésével, szegényedik, sok európai faj kelet felé csak kb. a Dnyeperig terjed (kocsánytalan tölgy és molyhos tölgy, hegyi juhar, vadcseresznye, som stb., a gyertyán kevéssel tovább), a Volgán-túli erdőkben viszont szibériai fajok (galagonya: Crataegus sibirica, som: Cornus sibirica, lonc: Lonicera tatarica stb.) lépnek fel.

   Az északi sztyepeken a szovjet botanikusok 11 aszpektust különböztetnek meg. Kora tavasszal még az előző évi vegetáció barna maradványai borítják a talajt, április végén a leánykökörcsin kéklik, a törpe sás virít, május elején a hérics nagy aranysárga csillagai díszlenek, majd kizöldül a sztyep, az iriszek (Iris aphylla: hungarica) lila, a fehér lednek (Lathyrus pannonicus) és a szellőrózsa (Anemone silvestris) fehér virágai tarkítják. Június elején a boglárkák sárgállanak, megcsillan az árvalányhaj ezüstös zászlója, amely majd később uralkodik a puszta tájképében. Június végére a zsályák (Salvia pratensis, S. nutans) kék színét felváltja a fehér (margaréta, a legyezőfű, a hegyi lóhere: Trifolium montanum), a kigyószisz (Echium rubrum) piros gyertyái és a Campanulak kék harangjai, sok rózsaszín baltacim (Onobrychis arenaria) és a sárga galaj (Galium verum) foltjaival. Július közepén elszürkül a sztyep, lebarnul, a tarka kontraszínek eltűnnek, nyárutón már csak a szép kék Litvinov-szarkaláb a bíborfekete zászpa (Veratrum nigrum) virágzanak, őszre a sztyep kiégett, barna, csak az „ördögszekereket” gördíti tova a szél. Ezek a „földönfutók” nálunk is ismertek: pl. a mezei iringó (Eryngium campestre), sarlófű (Falcaria vulgaris), zsálya (Salvia aethiops), fátyolvirág (Gypsophila paniculata), ballagófű (Salsola kali), mások csak a Mezőségen bukkannak fel, mint a Nepeta ucrainica, Statice tatarica, a szép tátorján (Crambe tatarica), ez az Alföldről már kiveszett, de a Balatonnál, Esztergom megyében és a Mezőségen ma is honos.


   Az északi magasfüvű, kevert összetételű, virágban gazdag, keskenylevelű füvekből álló sztyepek, itt Festuca sulcata, ősz felé a Stipa capillata mellett más Stipa-fajok lépnek előtérbe: S. stenophylla, S. dasyphylla és a S. pulcherrima (e három a Magyar Középhegység lejtőin is terem), keleten S. rubens, továbbá Bromus riparius, fokozatosan elmarad a Koeleria gracilis, Poa angustifolia, Phleum phleoides, a xerophil variánsban fellép a Stipa Lessingiana és S. ucrainica, kelet felé az Avenastrum desertorum. Az északi sztyepöv talaja (közönséges csernoszjom) mély, 1-1,5 m vastag termőréteggel. A legjobb mezőgazdasági termőtalaj (búza, kukorica). Erdők (tölgy, kőrisligetek) a folyópartokon, a magas talajvizű mélyedésekben (rezgőnyár, kelet felé nyír), az eróziós szakadékokban (tölgyes), de a homokon erdei fenyvesek is behatolnak a valódi sztyep övébe. Különben úgy itt, mint különösen a déli Stipa-sztyepek övében jellemzők a pusztai cserjések, kökényből, törpemeggyből (Prunus fruticosa), törpe mandulából (P. tenella: nana), gyakori a Spiraea crenifolia, pillangósvirágú cserjék (Cytisus ruthenicus, Caragana frutex) stb.

   A déli törpefüvű, virágban szegény sztyepeken a Festuca sulcata mellett az alacsony növésű Stipák a gyepképzők, a kísérő fajok megfogyatkoznak, aránylag több a geophyton és az egyéves. A talaj sötétbarna déli csernoszjom, legfeljebb félméteres termőréteggel. Erdő már alig, legfeljebb folyóparti ligetek vagy szakadék-bozótok elterjedtek a pusztai cserjések (Prunus tenella, Spiraea hypericifolia stb). A szolonyec-talajokon Festuca „valesiaca” (bizonnyal pseudovina), üröm (Artemisia maritima), Kochia prostrata stb. szövetkezetek jelennek meg, sok sziksófűvel (Statice Gmelini), míg a szoloncsák-foltokon a Salicornia europaea üt tanyát.

    A sztyepnövényzet váltakozása a tenyészeti idő folyamán leegyszerűsödik, kora tavasszal efemer egyévesek tűnnek fel (daravirág, apró veronikák, nefelejcsek), április közepén piros és sárga tulipánok, tarka törpe iriszek, májusban zöldül a gyep, virágzik a Lessing-árvalányhaj, majd színes ajakos, fészkes kórók, helyenként tömeges a sárga Chrysanthemum millefoliatum. Június közepére kiég a déli sztyep, kedvezőbb, nedvesebb években magasra nő a hajfű, benne nyílik néhány hagyma, ernyős, fészkes, utoljára az ürömfajok. Az őszi esők után ismét zöldülni kezd a gyep s kibújnak a következő tavaszon virító efemerek.

    A Stipa-sztyepek összetételében az állandó évelő komponensek mellett feltűnnek az ú.n. „ingradiensek”, ezek csak nedves tavaszokon jelennek meg, a szárazsággal eltűnnek. Kora tavasszal, hóolvadás után azonnal megjelennek: apró mohák (mint a Syntrichia ruralis), zöldeskék algabevonat (Nostoc), majd hagymás geophyták (tulipán, sáfrány, Gagea, Ornithogalum fajok), színpompás Irisek, az aranysárga Adonis volgensis. Május elejére kizöldül a gyep, virágzanak a cserjék, fehér, sárga (Potentillak), kék foltok tarkítják a mezőt, melynek legszebb éke a sötétvörös bazsarózsa (Paeonia tenuifolia). Május végétől június közepéig tarka a sztyep, bár a sok árvalányhaj ezüsttengere mindent elborít. Június végén már barnulni kezd, a sárga (ekkor virít a szép Centaurea ruthenica) és a kékes ibolya (zsályák, bogácsok: Serratulak, Jurineak) színek dominálnak, ekkor nyílik a legtöbb ördögszekér-féle is. Július végétől őszig a hajfű (Stipa capillata) merev, fénylő gyepjéből a sok ernyős (Ferula, Seseli, Peucedanum) emelkedik ki, nyárutón nyílnak a fejvirág (Cephalaria) sárgásfehér, az aranyfürt (Aster linosyris) sárga, az üröm szürke fészkei. Ősszel csak az algák és a mohák élednek fel az esőtől.

 

 

Zonális, extrazonális, azonális és intrazonális elhelyezkedés

   A nagy klíma és vegetációövek a síkfelületű, plakor-fekvésű tájon zonálisan helyezkednek el. Déli fekvésű lejtőkön a szárazabb, melegebb délibb zóna növényzete extrazonálisan megjelenik az északibb zónákban (lejtősztyepek), viszont az északi oldalakon az erdős-sztyepek rétjei nyomulnak be az árvalányhaj-puszták zónáiba. Míg a zonális plakor- sztyepeket klimax-szövetkezetnek tekinthetjük, a déli lejtőkön prae-klimax, az északiakon post-klimax vegetációt találunk.

   A lejtők sztyepjeinek növényzete történelmileg ősibb, mint a plakor-sztyepé, a szovjet genetikai növényföldrajz a közép-oroszországi és podoliai dombokról származtatja a plakor-sztyep-flórát, azt tekinti sok pusztai nemzetség keletkezési helyének. Kerner (1863) vetette fel, Borbás (1900) dolgozta ki, majd Rapaics (1916-1918) és mások bővítették és bizonyították az Ősmátra-elméletet, hogy főleg a mészben gazdag homokpusztákon a Középhegység (Ősmátra) meleg sziklás lejtőiről származó karsztnövények keverednek a keleti, igazi pontusi fajokkal.

   A klímazónától független, edaphikus jellegű növényszövetkezetek (vízi és mocsári növényzet, ligeterdők, ártéri rétek a folyók mentén, homok- és sziklavegetáció) azonálisak,
míg a xerotherm klímához kötött, de azonálisan kialakuló alkáli-talajok (a szolonyectől a szoloncsákig) intrazonálisaknak tekinthetők. A kiirtott erdők helyén másodlagos sztyeprétek alakulhatnak ki, minthogy az erdős-sztyepöv rétjei kiterjedésüket mindenütt (nálunk és Közép-Európában is) az emberi kéznek köszönhetik. Ilyen sztyepréteken a szálkaperje (Brachypodium pinnatum) füve és a hegyi sás (Carex montana) uralkodnak, a gyepben sok az erdei maradvány. (Ennek a növényszövetkezetnek elemzése bizonyította be az erdélyi Mezőségen is az egykori erdők elterjedését).

   Ezek a sztyeprétek Dél-Szibériától Ukrajnán és Románián át a Kárpát-medencéig (Mezőség, Alföld, Magyar-Középhegység), illetve a Cseh-morva-medencén át Közép-Németországig (Thüringia), sőt a Rajnáig (Bajor-Alpok dombvidéke, Mainzi-medence) terjednek. A plakor-sztyep nyugatra hazánkig terjed, az Alföldön a homokkötés menetének növényszövetkezetei, mint a magyar csenkesz (Festuca vaginata) jellegzetes asszociációja, zárt pusztai rétjei (Festuca sulcata-Chrysopogon gryllus gyepek) a löszgyepek maradványai, ennek képviselői.

Az Ősmátra xerotherm lejtőin ősibb, gazdagabb a sztyepvegetáció, itt a Stipa stenophylla és a S. pulcherrima pompás rétjeit és a törpe sás (Carex humilis) sziklás-sekélytalajon kialakult gyepjét is megtaláljuk, de legelterjedtebb a Festuca sulcata változatos szövetkezete. Javarészük nyugatra - bár fokozatosan szegényedve – Közép-Németországig terjed, viszont a

Stipetum- Lessingianae a déli zóna utolsó kicsendüléseként a Mezőség dombjainak déli lejtőit díszíti.

    Látjuk tehát, hogy a Szovjetunió síkságain zonálisan uralkodó, klimatikusan indokolt plakor-sztyep-szövetkezetek nyugat felé mindinkább a déli lejtők lokálklimatikus-edaphikus növénytakarójává, ú.n. pannóniai vagy pontusi lejtőkké (Ősmátra) lesznek. Az Alföldön és még inkább a Mezőségen – kis térszínen egymás mellett – a helyi éghajlati, talaj és felszíni (relief) viszonyoknak megfelelően extrazonálisan helyezkednek el. Nyugat felé haladva, a keleti (kontinentális) növények az erdős-sztyep öv (szarmata) és a délibb sztyepövek (pontusi) fajai egyre fogyatkoznak, helyükre déli származású szubmediterrán elemek lépnek.

    Az Alföld posztglaciális pusztai flórája löszsztyepjeinek maradványait a pontusi fajokat – miután a lösztalajt mindenütt művelik – véletlenül fennmaradt gyepfoltokon, szántók között találjuk meg (pl. az Adonis volgensis Békésben, Salvia nutans, egykor a Crambe tataria stb.), a homokpuszta jellemző fajai között számos, ugyancsak keleti származású: Secale silvestre (vadrozs), Iris arenaria (homoki nőszirom), Polygonum arenarium (homoki keserűfű), Gypsophyla paniculata (buglyos fátyolvirág), Alyssum montanum, A. tortuosum (hegyi és homoki ternye), Syrenia cana (homokviola), Astragalus varius (homoki csüdfű), Peucedanum arenarium (homoki kocsord), Onosma arenaria (homoki vértő), Achillea Kitaibeliana (homoki cickafark), Centaurea arenaria (homoki imola), Echinops ruthenicus (kék szamárkenyér) és Tragopogon floccosus (homoki bakszakáll).

   Amióta a szovjet erdős-sztyepeket a természetben alkalmam volt megismerni, az megerősített meggyőződésemben, hogy az Alföld (miként az Erdélyi Mezőség is) és a környező hegyvidékek xerotherm lejtői az erdőspuszták övébe tartoznak”.

   1978-ban, az Új Irás XIII. évf.-ban megjelent „Pályám emlékezete” című önvallomásának végén Soó, Babitsot idézve, keserű szavakra fakadt: „Ami betűt ágam írt a porba, - a tavasz sárvize elsodorja”. Jóslata nem igazolódott, műveit nem „sodorta el a sárvíz”, azokat az utókor számon tartja.     

    A téma illusztrálására bemutatunk olvasóinknak néhány jellegzetes sztyep- és erdős-sztyep növényt: 1. Onobrychis arenaria (Kit.) Ser. (Homoki baltacim); 2. Echium maculatum L. (Piros kígyószisz); 3. Doronicum hungaricum (Sadl.) Rchb. (Magyar zergevirág); 4. Dictamnus albus L. (Nagy ezerjófű) (Solymosi P. fotói). Az említett fajok közül a Piros kígyószisz, a Magyar zergevirág és a Nagy ezerjófű 60 évvel ezelőtt széles körben elterjedt volt Magyarország területén, jelenleg azonban a környezetszennyezés és a különféle bolygatások miatt már védelemre szorulnak!

 
Solymosi Péter