A biológiai szúnyoggyérítés problémái Magyarországon

Forrás: 
Növényvédelem, 2011. 5. szám

A hazai vállalkozások immár több mint két évtizede próbálkoznak Bti hatóanyagú irtószerekkel megoldani a szúnyoggyérítéseket, sajnos mindezidáig igazi áttörő sikerek nélkül. Sok biológus és vállalkozás álma a kizárólag biológiai módszerekkel történő szúnyoggyérítés, ám ez az álom még rengeteg megoldatlan problémába ütközik. Gyakran példálóznak a szakértők a németek által a Rajna mentén kialakított biológiai gyérítéssel, ám ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk, nem elegendő a csípő­szúnyog­lárva tenyészőhelyeinek felmérése, feltérképezése, folyamatos monitorozása.

Környezetünket úgy kellene átalakítani, hogy eltűnjenek a jelenleg szinte megközelíthetetlen lárvatenyészőhelyek, például a mocsaras ingoványos területek vagy az áthatolhatatlan növényzetű árterek. A Rajna mentén a németek katonás rendet alakítottak ki, és nemigen találkozhatunk olyan ártérrel és folyómederrel, ami hazánkban megszokott. A következő probléma, hogy az említett „ártérrendezés” jelenleg nem, vagy nagyon nehezen kivitelezhető egyrészről a forrás hiánya, másrészről a természet védelme miatt. Sok természeti vagy természetvédelmi területen nem lehetséges a biológiai vegyszer felhasználása sem.
Jelentős problémát okoz a lakosság hozzáállása a biológiai gyérítésekhez: számtalan kísérlet történt a lakosság bevonására a gyérítésekbe – ingyenes készítményekhez való juttatással is –, ám a próbálkozás minden esetben kudarcba fulladt az érdektelenség miatt. Igen nagyszámú tenyészőhely van a magántulajdonban lévő kertek, birtokok területén is, ahová az önkormányzatoknak nincs joga bejutni és ott beavatkozást végezni. Így a legjobb esetben is a tenyészőhelyek körülbelül 65%-a válhat kezelhetővé a településeken belül. Jó példa erre a homokhátságon elterülő települések helyzete, ahol minimális tenyészőhely helyezkedik el közterületen, és azok alapos és folyamatos kezelése ellenére is jelentkezik a jelentős csípőszúnyogártalom.

Problémát jelent a Bti hatóanyagú készítmények kijuttatása olyan területekre, amelyek sűrűn borítottak növényzettel, és földi vagy vízi járművel nem közelíthetők meg. Ezekre a helyekre egy olyan fajsúlyú és tömegű granulátumot kellene kijutatni, amely felülről áthatol a leveleken – és nem „pereg le” a lombkorona szélébe –, majd a vízbe érkezésekor lebegni kezd. Ráadásul mindezt úgy, hogy ha valaki épp a célterületen tartózkodik, azt ne érje károsodás a lehulló granulátum miatt. Sajnos ennek a granulátumnak az elkészítése is várat még magára.

A következő megoldandó feladat a fűre petéző szúnyogfajok lárváinak kezelése, ha biztosra akarunk menni, akkor egy kiadós eső után néhány nappal a teljes területet kell kezelni, ami jelentős kiadással jár.
Sajnos a biológiai kezeléseknek nincs a lakosság számára azonnal érzékelhető eredménye, ezért napjainkban sok önkormányzat nemhogy fejleszti, hanem elhagyja a biológiai védekezéseket.
A csípőszúnyogok elleni védekezésnek a biológiai gyérítés lesz a jövője, ha a természetvédőkkel és a lakossággal közös nevezőre lehet jutni, de addig hosszú út áll még előttünk.

Szabó Péter
szúnyoggyérítési szakértő